Sziasztok!
Íme, meghoztam a legújabb történetem prológusát! Van egy olyan érzésem, hogy így elsőre nem sokat fogtok érteni belőle, de ez nem is fontos, hiszen a későbbiekben minden kiderül (kivéve, ami mégsem).
A blog végleges külseje, illetve a modulsor még alakulóban van, ezért elnézést kérek, igyekszem minél hamarabb befejezni a javítgatását. (Nemsokára lesz chat is, de egyenlőre még nem volt időm arra, hogy megcsináljam.)
Egyszóval, remélem, tetszeni fog nektek. Ha igen, ezt jelezhetitek nekem kommentben vagy akár feliratkozással is.
Jó olvasást!
Üdv: Lucy
Prológus
A vastag fémajtón át egy hosszú folyosóra jutok. A tekintetem biztonsági
kamerák után kutat, melyekből rögtön ötöt is találok a plafonon. A működésüket
jelző égők vörös fénye azonnal kialszik, mikor elvágom a megfelelő kábeleket a
fémajtó melletti beépített szekrényben, melynek kulcsát most fekete kesztyűs
kezemmel a bőrdzsekim zsebébe süllyesztem. Elővigyázatosan még egyszer
körbepillantok, majd gyors és hangtalan léptekkel a folyosó végére sietek. A
hatalmas ház alaprajzára nézve utoljára is megbizonyosodok róla, hogy jó helyen
járok, majd a tervrajzot az oldaltáskámba gyűrve lenyomom a faajtó aranyozott
kilincsét. Megszorítom a kezemben tartott pisztolyomat, és belépek a
lakosztályba.
A fényűzés, a pompa nem bűvöl el,
szemeim az áldozatot keresik. Érzem, ahogy az emberi érzékelésem eltompul, és
helyét átveszi az állatias vadászösztön. Amikor meglátom az ágyon fekvő férfit,
aki mit sem sejtve, békésen alszik, az adrenalin szintem az egekbe ugrik. Némán
közelítem meg az ágyat, az ujjam már a ravaszon van, mikor alig hallható
motozás vonja el a figyelmemet. Átgondolom a lehetőségeimet, majd megállok a
szekrény előtt, ahonnan a hangot hallom.
Egy halk kattanást követően a szekrény
ajtaja lassan kinyílik. Egy pillanatig azt hiszem, egy tükörrel találom szemben
magamat. A tükörképem döbbenten néz vissza rám, miközben hangtalanul előlép a
kabátok közül. Ördögien elvigyorodok, és a pisztolyt tartó remegő kezére nézek.
- Rég találkoztunk - ő szólal meg
először.
- Bíztam abban, hogy soha többet nem
fogunk. Hát nem tanultál a legutóbbi esetből? - kérdezem, bal kezemmel a sérült
lábára mutatva.
- Te mit sem változtál… - sóhajt
szomorúan.
- Ahogy te sem. Még mindig idegenkedsz a
fegyveredtől, most sem célzol elég pontosan. Gyenge vagy, és gyáva. - A hangomban megvetés, gúny és gyűlölet
keveredik. - Az én kezem sosem remeg. Én sosem vétem el. - A fegyver csövét a
célpontra irányítom. - Nem menthetsz meg mindenkit. És nem tudsz megállítani -
suttogom, és meghúzom a ravaszt.
